15. rész

Másnap arra kelek, hogy rettentően kell tüsszentenem. Kinyitom a szemeim, s ekkor szemben találom magammal Niallt, akinek szemei nyitva vannak, s csak néz. Egy apró mosolyt ejtek, majd hirtelen felülök az ágyban és egy hatalmasat tüsszentek, mire ő felnevet.

Én visszadőlök az ágyba ő pedig még mindig nevet, mire én - persze viccből - durcásan nézek rá.

- Aranyosan tüsszentesz. - mondja, mikor már sikerült befejeznie a nevetést.

- Úgy tüsszentek mint bárki más. - mondom majd karomat mellkasomon összekulcsolom ezzel is növelve a durcás imidzsem.

- Naaa ne haragudj, hogy kinevettelek. - ül fel az ágyban, s én elfordulok, kezeimet még mindig szorosan összekulcsolva.

Ekkor megérzem kezeit csípőmön, majd elkezd csiklandozni. Az elején még tartóztatom magam, majd kitör belőlem a kacagás. Folyamatosan hajtogatom Niallnek hogy hagyja abba, de nem tágít. Egyszer csak megint nekem esik, én fordulok, majd puff.

- Jól vagy? - kérdezi aggodalommal. Szemei mögött megjelennek a nevető ráncok, de fegyelmezi magát.

- Meg vagyok. - állok fel a földről, majd mindkettőnkből egyszerre tör ki a nevetés.

Hirtelen mintha minden megváltozott volna. Ahogy ketten vagyunk, távol mindentől. A munkától, a háztól, a többiektől, az életünktől mindketten felszabadultabbak vagyunk.

- Vérzik a térded! - kap a szájához Niall, majd a fürdőbe rángat, és elkezdi mosni a sebem.

- Anya mindig mondta, hogy van tehetségem a modellkedéshez, de a sebeim miatt mindig kapni fogok. Tudod kiskoromban is mindig teli voltam sebekkel. - néztem fel rá mosolyogva. Torkom enyhén összeszorult, de mosolyogva emlékeztem vissza, mikor még velünk voltak a szüleink.

Ő bátorítóan mosolygott rám, s ez mindennél többet jelentett.

*

- Képzeld tegnap a kislány, tudod. - nézek fel rá, mikor már a táskákat pakoljuk. Ő bólint, s én folytatom. - Konkrétan megfenyegetett. - erre a mondatomra felnéz, s nem tudja, hogy ezt most hogy értem. - Mármint idézem: "Nem veheted el tőlem! Niall az enyém!" - rajzoltam idézőjeleket a kezemmel, mire Niallből kitört a nevetés. Megrántottam a vállam mosolyogva, de nem bírtam én is elnevettem magam.

- Mire mondta ezt? - kérdezi hangjában kíváncsisággal.

- Semmire. Oda jött és közölte a tényeket. - mosolyodom el, mire ő is mosolyog. - Kész vagy? - kérdezem a fürdőből.

- Igen, te? - kérdez vissza.

- Kész. - sétálok ki a fürdőből, mire ő végignéz rajtam.

- Nagyon csinos vagy! - pirul bele mondatába. Én is piros arccal bólintok, majd a táskákat felkapva leindulunk a halba.

Ahogy leérünk a kissé rozoga lépcsőn a vakuk fénye kiégeti a szemünket. Én kissé lefagyok, de Niall rögtön tudja mit kell tenni. Megragadja a kezem és kirángat az épületből, aki talán hiba mert még több fotós, kamerák mindenhol.

Egy taxi leáll, mi beszállunk és végre feleszmélek. Olyan mintha az előző 5 perc kiesett volna. Csak fehérségre és hangzavarra emlékszek.

- Fhú. - rázom meg a fejem. - Hogy bírjátok ezt? - nézek fel a mellettem ülő fiúra.

- Három éve benne vagyunk. Az elején még nekünk is furcsa volt ezért mentünk mindenhova Paullal, tudod a menedzserünkkel. De lassan már két éve benne vagyunk, meg lehet szokni. - válaszol mosolyogva.

- Értem. - nézek fel rá egy széles mosollyal.

*

A repülőre félénken szálltam fel, de szerencsére nem történt semmi olyan, mint Boston felé. Furcsa volt elhagyni a szülővárosomat, de sokkal jobban húzott a szívem London felé.

Ahogy a repülő leszállt, a nagy csarnokban rögtön megpillantottam bátyámat, s gondolkodás nélkül, mint akit kilőtt egy rakéta rohantam felé. Ő karjait kitárta, s mikor odaértem, megölelt s megpörgetett a levegőben. Szorosan ölelt magához, ami nagyon megnyugtató volt. Egy puszit nyomott a homlokomra majd elindultunk egy taxi felé.

Austinnal egymásba kapaszkodunk, s Niall mögöttünk sétál. Hátrapillantok, szememben boldogság van, hiszen imádom a bátyámat s boldog vagyok, hogy ismét vele lehetek, de ahogy meglátom szomorkás arcát lehervad a mosoly az arcomról. Ő felnéz, s én megtorpanok, s pár másodperccel utánam Austin is.

Tudom mi bántja Niallt, de nem tudok mit tenni. Mosolyt erőltet az arcára, de látszik, hogy nem igazi. Legalább is én látom.

Visszagondolok az eltelt napokra, amiket vele töltöttem, s számomra nagy döntést hozok. Kinyújtom a kezem felé, mire ő ilyen „Biztos?” fejjel néz rám.

Austin a háttérből figyeli az eseményeket.

Mutatólagosan nézek a kezemre, s látom Niall arcán a kivirulást, s félve, de megfogja a kezem. Ahogy hozzám ér ismételten mintha egy kis szikra futna át a testemen. Szégyenlősen lehajtom a fejem, s Austin megindul, s mi is.

Beülünk a taxiba, s ekkor Niall telefonja megcsörren, s ő elengedi a kezem. Felveszi elkezd beszélni, s én Austin felé fordulok. Ő kacsint egyet, mire biztosan elpirulok. Hogy ezt leplezzem vállára hajtom a fejem, s az utat kémlelem. Ahhoz képest, hogy június van, eléggé hűvöskés az idő, itt Londonban.

Az autó megáll a fiúk háza előtt, s ekkor Niall egy nagy levegőt vesz.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem. - mosolyodok el, mire ő csak bólint egyet.

Száját rágva kinyitja az ajtót, egy percre megakad, majd felém fordul, s egy puszit nyom az arcomra. Meglepetésként ér ez a gesztus, s nem tudom viszonozni, mivel mire feleszmélek, ő már a kapu felé igyekszik.

Arcomra levakarhatatlan mosoly húzódik, s boldogság önt el.

- Vajon mi történhetett, míg nem voltam ott.. - szólal meg Austin, miközben az ablakon bámul kifelé, s arcán hatalmas a mosoly. Vállba bokszolom bátyámat, mire mindketten felkacagunk.